Venus kertje

A Venus Kertje csoportos kiállítás 12 lírai művész erőteljes, komplex hangja előtt tisztelegve női sorsokat, nők által írt személyes történeteket, mitologikus víziókat mutat be. A magyar művészeti kánon megkerülhetetlen karaktereinek kollektív történelmen átfolyatott különböző személyes narratíváinak, szimbolikus ábrázolásainak és a kortárs fiatal alkotók művészeti programjának egymásmellé helyezésével célunk a művészettörténet folytonosságának megteremtése az olyan művészeti állásfoglalásokkal és programokkal kapcsolatban is, amik kevésbé hallhatók napjaink művészeti diskurzusaiban. Az allegorikus formában megfogalmazott festmények és fotográfiák önarcképek, az alkotók női mivoltából fakadó, megélt történetek hordozói. Tragikus vallomások a identitáskeresésről, a történelmi fenyegetettségre és az abból fakadó feloldhatatlan szorongásra adott válaszok, mitikus és vallási nőalakok univerzális történeteibe való belehelyezkedések, visszatérő motívumkészletek monomániás ismétlődésében keresve és kimondva univerzális igazságokat.

A kiállításon olyan alkotások láthatóak, amelyekben a néző mögöttes élmények keresésére és felfedezésére indulhat. Az alkotók a kép felszínén túlra, a képek mélyébe vezetnek bennünket: őszinte, önfeltáró dimenziókba küzdelmekről, szorongásokról, lázadásról, munkáról, a lét elviselhetetlenségéről vagy éppen könnyűségéről, boldogságról, áldásról és békéről. Történetek a festészet hagyományos nyelvén, figurális megfogalmazásban elmesélve Venus mítoszáról, Szent Erzsébet mondájáról, Oféliáról, leánykoszorú békés körtáncáról, üresen visszhangzó öntőcsarnok oszlopairól, szív alakú sírkövekről.

„Képeimbe belefestettem életem tragédiáját és örömeit” mondja Anna Margit a művészetét összefoglaló, a Magyar Nemzeti Galériában látható kiállítás nyitó videójában. Anna Margit életművét ismerni kell, szólni róla nehéz. Egy történelmi viszontagságok szaggatta tragikus női sors az övé, amely túlélte a huszadik század borzalmait, a festészet segítségével feldolgozva kínjait különböző karaktereken és alteregókon keresztül. Ofélia című munkája késői érett időszakából való. A Hamletből és híres művészettörténeti feldolgozásokból jól ismert, feszes szabályok közé szorított, meghatározott normák szerint egy feltételezett idea szerint élő, majd tragikus halált halt ifjú leány történetéhez az Európai Iskola kiemelkedő alkotója is hozzászólt. Anna Margit virágokkal borított hintán ábrázolja az ég kékjében ringatózva, az erre az alkotói periódusára jellemző „paraszt-giccs” kelléktárával és színvilágával Oféliát, az otthona díszei között felfedezhető fej alakú, göndör hajú, kalapos dohánytartó portréját kölcsönözve arcának, saját korában elhelyezve a kora újkori karaktert.

Brassai Gabriella Szent Erzsébet története előtt tisztelegve festményét Esterházy Péter: Egy nő című tárcája után címkézte fel. A közel száz apró prózai – jóllehet ironizált lírával feltöltött – szkeccs alkotja Esterházy könyvét, de a folyamatosan végigszámozott fejezeteknek mind ugyanaz a címe, mint a köteté: Egy nő. Sőt az írások első mondata is ugyanúgy szól („Van egy nő”). A férfi beszédének variatív változatait kapjuk, amely az „egy”-ről, az egyetlen szeretett női lényről beszél, morfondíroz, akiről áradozik, akitől ámuldozik és tart. „Elolvastam a könyvet … aztán egy fél éve megszületett a döntés az Egy nő Én vagyok. Ki vagyok én, mit tettem eddig, mivé váltam, kiket szeretek, és kik szeretnek. Őszinte tükörbe nézés. Néha kegyetlenül, néha elégedetten, néha rettegve, de általában mosolyogva. Itt vagyok én, egy 45 éves nő és megmutatom az általam teremtett világot”, írja az alkotó 7 évvel ezelőtt a kép készültekor.

A lázadó El Kazovszkij magánmitológiájának két jellegzetes alkotása lett a kiállítás címadója is. El Kazovszkij alkotói világában „az identitáskeresés mellett az önfeltáró önkifejezés vált meghatározóvá”. (N. Mészáros Júlia). Saját külső és belső világának sötét mitologikus tájain járva bálványokba (Vénusz, Niké, Aphrodité, szfinx, angyal), démonokba (csonkolt, megkötözött alakokba, szirénekbe, párkákba, kaszás angyalokba), szimbolikus állatokba (kutyákba, hattyúkba) botlunk, amelyek mind a vállaltan transznemű alkotó életművét átszövő nemi identitás feszítő problémájában vállalnak más-más szerepet. 

Egy másfajta személyiség kettőződés jelenik meg a fiatal Farkas Aliz festményein, aki olyan médiumként tekint legújabb festményciklusára, amely egy fiktív karakter, egy modernista emigráns festőnő, Ananda művészetét közvetíti a jelenkor számára. Aliz, mint egy próféta, hirdeti az emigrációba szorult karakter történeteit. Ananda emigráns magyarok gyermeke, akinek művészetét és magánéletét hálószerűen köti össze a különböző kultúrák iránti érdeklődés – festészetét és gondolkodásmódját a hatvanas években hullámként terjedő, archaikus művészetek iránti érdeklődés határozza meg. Van egy feszültség a pásztorélet-jellegű, gyakran általános ábrázolásmód és a tájról szerzett saját tapasztalatainak idilli nyugalmában. Az arc nélküli figurák, a kontúrok, délibábszerű tükröződések, látomásszerű ábrázolásmód szellemszerűsége a teljes anonimitás helyzetét teremti meg. 

A kiállításon található legkorábbi alkotás  Ferenczy Noémi 1952-ben készített tanulmánya ember és természet idilli együttélését ábrázolja. Bukolikus alkotásai általában földművesek, pásztorok, favágók, gyűjtögetők egyszerűnek, nyugodtnak tartott életét és a természet szépségét ábrázolták. A Leánykoszorú (Béke) című munkájának motívumkészlete, mint minden más művének is, egyszerű és csekély, melyen szépen áthatol a lánykörtánc békéje. A láncformáknak az európai tánckultúrában nagy múltjuk és jelentős szerepük van, amelyek elsősorban a tavaszi idényhez kötődő, tavaszi termékenységi rítusokhoz kapcsolódó táncok voltak. Alapvetően aktivista gyakorlat, mivel a tánc által megtestesített tulajdonságok (kapcsolat, befogadás, egyensúly, empátia és kölcsönösség) a partnerségi társadalom alapelveiként, a béke értékeit kifejezve, élő kapcsolatokat jelentenek az archaikus kultúrákkal.

Földes Dóra Berlin mellett élő autodidakta művész is az ember és a természet szimbiotikus összetartozását választotta képe témájául. A festményciklus utolsó megmaradt darabja a születés/szülés és a halál kultúránkban elhomályosuló rituális szentségét örökíti meg. A meztelenül az erdőben állatokkal körbevett női alak egy másik nőalakot, mintha önmagát hozná világra éppen, amely mintha máris egy sírba szállna alá. Az alakegyüttes az öngondoskodás, a gyakran nehéz munkával, belső fájdalommal járó egyéni fejlődés, az új énné válás folyamatát reprezentálja, de egyben a művészi alkotási folyamatot is szimbolizálja. 

A balatonudvari temető jellegzetes sírkőformáit különböző változatokban és mediális formában dolgozta fel Keserü Ilona. A több változatot megélt motívum szívalakzata, hullámformája az idők során lecsupaszodott a műteremben és színre és formára redukálódott, később azonban érzelmekké, gondolatokká, sőt tájjá dekonstruálódott, szinte teljesen eltávolodva eredeti alakjától. A pulzáló motívum, a színválasztás életigenlésétől Keserü sem szabadult, több mint harminc évvel később újra és újra visszatér a motívumhoz, hogy feldolgozza azt. „Az egymással szembefordított két forma lett tehát a Közelítés téma tárgya” írja Keserü a Közelítés, Gubanc, Áramlás című kiállítás (Ludwig Múzeum, 2004) katalógusában. „Az általam beszélt nyelvnek leggyakoribb mondata lett. … Talán még nincs vége a sornak. Érdekel, hogy a méreteket növelve kozmikussá válna e a domborított kép?”

Kis-Kéry Anna képei mintha tudomást sem vennének a körülöttünk lévő világról: nimfák és tündérek felhőtlen, ártatlan világába kalauzolnak bennünket. Költői képein mintha újra feltalálta volna a művész és a múzsa közötti intim kapcsolatot, miközben komoly kérdéseket vet fel a nőiesség túl gyakran közhelyes kortárs ábrázolásaival kapcsolatban is. 

A női test ábrázolása Pakosz Anna számára is elsődleges inspirációs forrás. Misztikus aktjai, klasszikus művészettörténeti referenciákkal tarkítva, egyszerre testesítik meg a szépséget, a vágyat, az álmodozást. A félig vízben (a Balatonban) álló meztelen női alak a termékenység művészettörténeti előzményeivel, leginkább Tiziano egyik kevésbé ismert Vízből kiemelkedő Venus ábrázolásával mutat rokonságot. Legújabb, Hogy látva lássanak festményén a végtelenségig lecsupaszított informel térben egy akt távozik a kép zöld indával szegélyezett teréből, talán a fényre, hogy Ady további szavaival élve megmutassa magát:  „De, jaj, nem tudok így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak.” Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse… A termékenység témája felől közelíthetünk

Poppre Orsolya régi papírokra akkurátusan, hosszú heteken át rajzolt színes ceruza munkáihoz. A természet gyakorlott és alapos megfigyelésén alapuló rajzok középpontjában
növényi formák állnak, olykor naturalista, máskor formálisabb stílusban, megteremtve a figuráció és a rendezettség tökéletes párhuzamát. A tükrözött formák, az indaként tekeredő növények (liliomok), kozmikus formákban csúcsosodnak ki, az angol romantika egyik kiemelkedő tervezője, William Morris munkáit juttatva eszünkbe. 

Akárcsak El Kazovszkij drámai műveiben, a belső, ősi félelmekkel való szembenézés áll a Londonban élő Pósalaki Anett érdeklődésének fókuszában is. Portréfotóival és tájképével az identitás megélésének, megmutatásának komplexitásáról vall végső formájukat többlépcsős, kísérletező folyamatokon keresztül elnyert fekete-fehér fotómaratásain. 

Vojnich Erzsébet a kortárs magyar festészet kiemelkedő alkotója. Öntőcsarnok című képe feltűnően üres. Vojnichnál voltak alakok, de fokozatosan kivonódtak a térből, egyre kisebbek lettek, a tér egyre nagyobb körülöttük, végül csak a tér maradt, annak mindenfajta szimbolikus vonatkozásával: személyisége lett és a csendes tér beszélni kezdett. Vojnich nagyformátumú képei lehetőséget kínálnak arra, hogy a terek zárt formái a végtelenséget hirdessék, a fény-árnyék hatások, a derengés, a félhomály az érzelmeinkre hasson.

KIÁLLÍTOTT ALKOTÁSOK

GALÉRIA