A kiállítás árlistája elérhető erre a linkre kattintva.
A görögök úgy tartották, a csodálkozás a tudás kezdete. Ha nem csodálkozunk, akkor az a veszély fenyeget bennünket, hogy nem is fogunk tudni.
Ez a kiállítás új látásmód lehetőségét kínálja. Azt kérdezi: mi történik akkor, ha a festményt nem értelmezni akarjuk, hanem átélni? Ha nem az ábrázolt forma vagy a mű tárgya alapján próbáljuk megragadni a látottakat, hanem érezni kezdjük a megjelenítés ritmusát, intenzitását, időben lüktető jelenlétét. A gesztusfestészet ugyanis nem ábrázol. Inkább emlékeztet. A kéz mozdulata, a festék nyoma, a ritmus dinamikája ugyanis nem illusztráció, inkább az alkotás aktusának lenyomata. Ebben a műfajban az ember – a festő – fokozatosan eltűnik a vászon mögött. Kiiktatja önmagát, s mégis ott van: nem reprezentálja magát, hanem jelenlétet teremt. Olyan teret, melyben nem puszta díszletként, hanem érzékelhető sűrűségként van jelen a gesztus. A műalkotás azonban, tudjuk jól, sohasem önmagában létezik. Mindig a néző testén, érzékszervein, képzeletén keresztül aktiválódik. Ahogy a művészetpszichológusok mondják: amikor esztétikai figyelemmel nézünk, mindig többet látunk, mint amit a szem közvetít. A fantázia beleszól a látványba. A festmény bennünk folytatódik.
És mi történik akkor, ha nincs mit felismerni a vásznon? Ha nincs figura, nincs táj, nincs voltaképpeni téma. Akkor az egyetlen dolog, melyre ráismerhetünk: maga a különbség. Az eltérés a fehér és a fekete között, a sűrű és a szellős között, a dühös és a meditatív között. De a különbség is csak akkor válik felismerhetővé, ha eleve megvan bennünk a képesség, hogy érzékeljük a hiányt – és a jelenlétet. A gesztusfestészetben mindig jelen van valami, ami hiányzik: a „nem ábrázolt valóság”. A néző – miközben nézi a vászonra felhordott festéket – valójában azt keresi, amit nem lát. A mozdulat szándékát, a kéz lendületét, a figyelem fókuszát. A mű valósága tehát nem a felszínen, hanem a rétegek között rejlik. És ezt a valóságot nem a logika, hanem az érzékelés szabályai szerint értjük meg. A gesztus mint forma egyszerre igazság és szépség kérdése. Az igazság nem a kép tartalmában, hanem képet létrehozó mozdulatokban rejlik. A szépség pedig nem esztétikai konvenciónak való megfelelés, hanem a festő jelenlétét és a néző befogadását jelző intenzitás.
Ez a kiállítás nem magyarázni akar. Inkább meghív. Arra kér, hogy csodálkozzunk. Úgy nézzük ezeket a képeket, mintha először látnánk őket. Úgy álljunk eléjük, mintha még nem tudnánk, mi a művészet. És talán így érezhetünk rá arra, amit egyébként oly nehezen lehet megfogalmazni: az igaz műélvezet kontemplatív jelenlétét. E kiállítás nem egyszerűen képeket mutat be, inkább egy festészeti nyelvet tesz olvashatóvá. A gesztusfestészet nem ábrázol, hanem jelenlétet hagy hátra. Olyan nyomokat, amelyekből érzékelhetővé válik egy belső állapot, egy ritmus, egy testi–lelki energia. Bánki Ákos, Baráth Áron és Szentgróti Dávid a hazai festészet kortárs szereplői, akik ehhez a hagyományhoz kapcsolódnak – de nem pusztán színre viszik a tradíciót, hanem újraértelmezik, továbbírják azt. Képeik a klasszikus gesztusfestészet hagyományait (automatizmus, akció, absztrakció) személyes rendszereken, strukturált káoszon, rituális gesztusokon keresztül viszik tovább.
GRAFIKAI TERVEZÉS: Császár Adrienn, Kaszanyi Nóra
