Gyerekkorunkban a jövő meglehetősen egyértelműnek tűnt. Repülő autókkal közlekedünk majd, robotok szolgálják fel a vacsorát, a technológia pedig végre megszabadít bennünket az élet unalmas, fárasztó részétől. Pontosan úgy, ahogyan a filmekben láttuk.
Ehhez képest továbbra is várjuk a villamost, dolgozni járunk, kávézunk, szorongunk, és próbáljuk eldönteni, mit együnk vacsorára. A robot ugyan megérkezett, de úgy tűnik, ő is velünk együtt várakozik.
Oláh Norbert Ex Machina című kiállítása ebben a furcsán ismerős jelenben játszódik. Festményein budapesti utcák, lakások és urbánus terek jelennek meg, bennük a kulturális élet ismert szereplőivel és olyan robotokkal, amelyek formavilága már ma is létező gépekből indul ki.
A képek hétköznapi zsánerjelenetek. A zsánerfestészet hagyományosan nem a történelem nagy fordulatait keresi, azt figyeli, hogyan élünk, amikor látszólag semmi különös nem történik. Oláh képein emberek és gépek beszélgetnek, utaznak, dolgoznak, sakkoznak, pihennek vagy egyszerűen csak léteznek egymás mellett. A jelenetek természetessége azonban hamar bizonytalanná válik. Nem tudjuk, hogy a robotok önálló mesterséges intelligenciák, személyi asszisztensek, tulajdontárgyak, barátok, esetleg emberi tudatok új testei. Azt sem lehet pontosan megállapítani, ki alkalmazkodott kihez.
Talán éppen ezért válik hangsúlyossá az egzisztencia kérdése is. Az emberi létezés jelentős része ritkán látványos: ismétlésekből, rutinokból, munkából, várakozásból, társas helyzetekből és apró döntésekből áll. Miközben a technológia egyre gyorsabban fejlődik, az emberi lét alapvető kérdései alig változnak. Egy robot megjelenhet mellettünk a munkahelyen, az utcán vagy egy buliban, amíg mi továbbra is azzal próbálunk valamit kezdeni, hogy mit keresünk itt, hogyan viszonyulunk egymáshoz, és pontosan mitől gondoljuk magunkat embernek.
Ez a gondolkodás Oláh munkásságában sem előzmény nélküli. Figuratív festészetében 2024 óta egy több éven át épülő sci-fi program rajzolódik ki, amelyben a technológiai fejlődéshez kapcsolódó optimizmus és szorongás társadalmi kérdésekkel, személyes történetekkel és iróniával találkozik. A 2024-es Anakronisztikus sci-fi sorozata a portré műfajából indult ki: Oláh barátait és művésztársait helyezte disztópikus-realista, olykor szándékosan anakronisztikus (jelentése: idejétmúlt, korszerűtlen vagy nem a megfelelő korba illő) szituációkba. A következő évben a Gypsies in the Space a roma reprezentáció, a társadalmi mobilitás és a kulturális identitás kérdései felé fordult. Az űrutazás a társadalmi felemelkedés metaforájává vált, miközben a roma identitás egy globális technológiai jövő aktív részeként jelent meg. Az Ex Machinában az irány ismét változik. A távoli vagy elképzelt jövőből visszaérkezünk a hétköznapokba. A jövő ugyanis észrevétlenül megérkezett.
A sci-fi sokáig meglepően pontos használati utasítást adott arra is, hogyan kellene együtt élnünk a robotokkal. Isaac Asimov híres három törvénye meglepően pontos szabályokat állított fel az együttélésre: a robot nem árthat az embernek, engedelmeskednie kell neki, saját fennmaradásáról pedig csak ezek után gondoskodhat. A később megfogalmazott nulladik törvény az emberiség egészének védelmét helyezte mindezek elé. Első pillantásra megnyugtató rendszer. Nem igaz? A robot tudja, hol a helye, az ember pedig történetesen a hierarchia tetején áll.
A probléma ott kezdődik, amikor már nem egészen világos, meddig tekinthetünk egy robotra pusztán eszközként. Oláh képei éppen ezt az egyértelműséget veszik el tőlünk. Robotjai nem lázadnak fel, nem akarják elpusztítani az emberiséget, és láthatóan megmenteni sem készülnek.. Egyszerűen beköltöztek a hétköznapjainkba. Egy idő után pedig már azt is nehéz eldönteni, ki kinek az asszisztense.
Martin Heidegger német idealista filozófus felosztása éppen a robotok esetében válik különösen izgalmassá. A műalkotás eredetében (1950) egymástól elkülönítve vizsgálja a puszta dolgot, a valamire használatos eszközt és a művet, amely egy egész világot képes feltárni előttünk. De mi történik akkor, amikor egy eszköz beszélget, várakozik, sakkozik vagy látszólag unatkozik? Oláh robotjai gépek, amelyeket valamilyen feladat elvégzésére hoztak létre, a festményeken mégis önálló szereplőként vannak jelen. Nem tudjuk, valamik vagy valakik, hozzánk tartoznak-e, vagy egyszerűen velünk élnek. A festmények nem oldják fel ezt a bizonytalanságot. Inkább azt a pillanatot teszik láthatóvá, amikor már nem egészen természetes, hogy az ember áll a világ középpontjában.
A festményekhez szorosan kapcsolódnak Nemes Z. Márió szövegei, amelyek továbbírják, kibillentik és újrarendezik a képeken látható helyzeteket. A vizuális és nyelvi réteg együtt teremti meg a kiállítás világát. A festmények nem illusztrálják a szövegeket, a szövegek pedig nem adnak használati utasítást a képekhez. Egymás mellett hozzák létre azt a teret, amelyben a humor mögött folyamatosan jelen marad valami nehezen megnevezhető nyugtalanság.
E kiállításon a sci-fi elsősorban módszer a jelen megfigyelésére. A legtöbb jövőtörténet amúgy is rendszerint arról a korról beszél, amelyben megszületett. Ám a tárlat egyik paradoxona, hogy tulajdonképpen alig van benne sci-fi. Oláh jövője már megérkezett. A repülő autóra ugyan még várnunk kell, a robot viszont már itt van velünk. A tudomány és a technológia lassan világnézetté, olykor egyfajta technikai vallássá válik: azt ígéri, hogy előbb-utóbb minden kérdésünkre választ ad.
Az Ex Machina című kiállítás anyaga közvetlenül kapcsolódik a popkultúra képi világához. Élvezi a sci-fi látványosságát, a felismerhető karaktereket, a humort és a történetmesélést. Nem kér belépőjegyként filozófiai előképzettséget. Elég hozzá az az ismerős érzés, hogy valami nagyon vicces történik, csak közben egyáltalán nem biztos, hogy van kedvünk nevetni rajta.
Ezt a szöveget egyébként én írtam. Legalábbis a gép ezt állítja.
Kurátor: Nagy Nikolett Colette
Kurátorasszisztens: Hannya Eszter
Irodalmi intervenciók: Nemes Z. Márió
